….
De az én lá­bam már-már meg­bot­lott, és lép­te­im kis hí­ján meg­tán­to­rod­tak.
Mert irigy­ked­tem a ke­vé­lyek­re, ami­kor lát­tam a go­no­szok jó elő­me­ne­te­lét
Mert ha­lá­lu­kig nin­cse­nek kín­ja­ik, és ki­tart az ere­jük.
Nincs ré­szük a ha­lan­dók nyo­mo­rú­sá­gá­ban, és nem os­to­roz­zák őket, mint más em­be­re­ket.
Ezért ke­vély­ség a nya­kuk ékes­sé­ge, ruha gya­nánt erő­szak bo­rít­ja őket.
A kö­vér­ség­től ki­dül­led a sze­mük, el­mé­jük gon­do­la­tai csa­pon­ga­nak.
Gú­nyo­lód­nak, go­no­szul szól­nak, fenn­hé­jáz­va el­nyo­mást em­le­get­nek.
Az ég el­len is föl­tát­ják szá­ju­kat, és nyel­vü­ket kör­be­já­rat­ják a föl­dön.

(…)

Íme, ezek a go­no­szok! Örö­kös biz­ton­ság­ban va­gyont gyűj­te­nek.
Bi­zony hi­á­ba tar­tot­tam én tisz­tán szí­ve­met, és hi­á­ba mos­tam ár­tat­lan­ság­ban a ke­ze­met.
Mert nyo­mo­rú­ság ért min­den na­pon, és os­to­ro­zás min­den reg­gel!
Ha azt mond­tam vol­na: „Én is így be­szé­lek”, íme, fi­a­id nem­ze­dé­két árul­tam vol­na el.
Gon­dol­kod­tam ezen, hogy meg­ért­hes­sem, de túl ne­héz­nek tűnt ez a sze­mem­ben, míg be nem men­tem az Is­ten szent he­lyé­re, és ak­kor meg­ér­tet­tem sor­su­kat.
Bi­zony sí­kos föld­re he­lyez­ted, pusz­tu­lás­ra ve­tet­ted őket.
Mind el­pusz­tul­nak egy szem­pil­lan­tás alatt! El­vesz­nek, el­enyész­nek a ret­te­gés­től.
Ha föl­kelsz, Uram, úgy ve­ted el őket, mint az álom­ké­pet éb­re­dés után.
Hogy­ha ke­se­reg­ne szí­vem, és há­bo­rog­ná­nak ve­sé­im, ak­kor olyan bal­ga és tu­dat­lan vol­nék előt­ted, mint az ok­ta­lan ál­lat.
De én min­dig ve­led va­gyok, te fo­god jobb ke­ze­met.
Ta­ná­csod­dal igaz­gatsz en­gem, és az­után be­fo­gadsz a di­cső­ség­be.
Ki­cso­dám van az egek­ben? Raj­tad kí­vül más­ban nem gyö­nyör­kö­döm e föl­dön!
Ha el­fo­gyat­ko­zik is tes­tem és szí­vem, szí­vem kő­szik­lá­ja és az én örök­sé­gem te vagy, Is­te­nem, mind­örök­ké!
Mert íme, el­vesz­nek, akik el­tá­voz­nak tő­led, mind ki­ir­tod azo­kat, akik el­ha­jol­nak tő­led.
De ne­kem oly igen jó Is­ten kö­zel­sé­ge! Az ÚR Is­tent tar­tom me­ne­dé­kem­nek, ezért hir­de­tem min­den cse­le­ke­de­te­det. (73. zsoltár)