Beszélni fogok neked a sivatagodról, megmutatom valamelyik – nem akármelyik – arcát. És te ettől más leszel, mert függsz a világtól. Házad szobájában ülve ugyanaz maradsz-e vajon, ha azt adom tudtodra, hogy ég feletted a tető? Vagy ha az annyira szeretett lépteket hallod? Még akkor is, ha nem feléd megy a kedves. Ne válaszold azt, hogy képzelgésbe akarlak kergetni. Nem azt kérem tőled, hogy higgy, hanem hogy olvass. Mi a rész az egész nélkül? Mi a kő a templom nélkül? Mi az oázis a sivatag nélkül? És ha a sziget közepén laksz, és ki akarod magadat ismerni benne, mégiscsak jó, ha melletted vagyok, és elmondom, milyen a tenger! És ha ebben a homoksivatagban laksz, jó, ha ott vagyok melletted, és elmesélem a távoli házasságot, a kalandot, a megszabadított fogolylány történetét, az ellenség közeledtét. És tévedsz, ha erről a távoli sátrak alatt megtartott esküvőről azt állítod, hogy nem árasztja szertartása fényét sivatagodra, mert hol áll meg a hatalma? Szokásaid és szíved hajlamának vonalait követve szólok hozzád. Adományaim a dolgok jelentésévé, a rajtuk keresztül kiolvasható úttá és útra késztető szomjúsággá lesznek. Én pedig, a király, azzal az egyetlen rózsafával ajándékozlak meg, amely képes téged nagyobbá tenni, mert visszakérem tőled a rózsáját. És ettől a pillanattól kezdve megépült számodra a szabaduláshoz vezető lépcső. Előbb felcsákányozod, felásod a földet, aztán reggel felkelsz, öntözöl. És gondosan ügyelsz munkád eredményére, védelmezed a férgek és a hernyók ellen. És szíved mélyéig megindít a kipattanó bimbó látványa, és elkövetkezik az ünnep, a kinyílt rózsa, amelyet a te dolgod lesz leszedni. És miután leszedted, nekem ajánlod fel. Én átveszem tőled, te pedig vársz. Te nem tudtál volna mit kezdeni a rózsával. Ezért elcserélted a mosolyomért… s aztán királyod mosolyától napsugarasan térsz vissza a házad felé. (Exupéry: Citadella)