…az emberek egyszerre csak félni kezdtek a magánytól, meg a hegyen való barangolástól, amikor a hegy úgy göngyölődik ki a lábuk alatt, mint a próféta uszálya, a csillagokkal való beszélgetéstől, a fagyos kérdésektől s a körös-körül támadt csendtől, meg attól a hangtól, amely beszél az emberhez, de csak akkor szólal meg, ha csend van. És aki e sétából megtér (…) nyugodtan, komolyan jön le, köpenye alatt nem sejtett mézét hozva magával. De csak azok hoznak majd magukkal mézet, akiknek joguk volt elhagyni a tömeget. És ennek a méznek mindig keserű lesz az íze. És minden új és termékeny szónak is keserű lesz az íze, mert, amint mondottam, még senki sem ment át boldog vedlésen. És én csak úgy tudlak felemelni benneteket, hogy kihúzlak benneteket a bőrötökből, mint valami tokból, és új bőrt adok rátok, ahogyan a kígyó is új bőrt ölt magára. És akkor az ének úgy válik himnusszá, ahogyan a szikrától borul lángba az erdő. Az ember azonban, aki nem fogadja el ezt az éneket, és az aljanépség, amely megtiltja egyik tagjának, hogy kiszabaduljon köréből és visszavonuljon a hegyre, megöli a szellemet. Mert az a tér, ahol a szellem ki tudja nyitni szárnyait, a csend. (Citadella)