Sík Sándor: Az acélember

(Ének a sürgönypóznáról)

Áll, egyenesen, egymagán
Az acélember a hegy homlokán.

Széttárva karcsú, hosszú karjai,
A kábelek kígyóit tartani.

Nem görnyedez és nem erőlködik:
Áll és feszül és hordja terheit.

De hűvös feje túl a drótokon
Hosszan elnéz a nyúlós utakon.

Lát, embereket és országokat,
Bolond és keserű látásokat:

Az éhes ember néma ráncait,
Dokkok penészes árusáncait,
Országhatárok inga-táncait,

És hall, hazug és gyilkos hangokat:
Borhősöket, barátokat, bankokat,
És népgyűléseket és tankokat.

Az eszme önmagára-lázadását,
A forradalmak bárgyú körfutását,
Az őrülések örök újulását.

A földgömb reng és ég a szemhatár.
Az acélember néz és konstatál.

Áll és szótalan ég felé feszül:
Hordja a kábelt rendületlenül.

S ha olykor egy-egy holdas éjszakán
Ráül terhével a szörnyű magány,

S a látomások emlékeitől
Dereka már-már megroppanni dől:

Ilyenkor elég egy szempillanás:
A szomszéd hegyen másik óriás,

A harmadik ormon a harmadik
Hordozza látomása titkait.

Egy pillanat, egy közös rezzenés:
A három acélember összenéz.

Testvér – mondja az acélpillanat –
Tudom: gyengének lenni nem szabad.

Tudom, a mi törvényünk állani:
Mi vagyunk a Vezeték várai.

Nem tudjuk honnan, nem tudjuk kinek,
De rajtunk megyen át az Üzenet.

Az ismeretlen Igét hordja vállunk.
Bennünket ideállítottak. Állunk.

Advent: A várakozás megszentelése…

Advent: a várakozás megszentelése.

Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy “meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”.

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és “jogosabb” birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi “meglepetés”, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.

Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a Karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van.

Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár. (Pilinszky János)

A KERESZT MENNYEI ÚTJA AZ ARSI SZENT PLÉBÁNOS, VIANNEY SZENT JÁNOS (1786-1859) KATEKÉZISE /Részletek /

Akár akarja valaki, akár nem, szenvednie kell. Vannak emberek, akik úgy szenvednek, mint a jó lator, és vannak, akik úgy, mint a rossz. Mindketten ugyanazt szenvedték el, de az egyik képes volt a szenvedését hasznossá tenni: szenvedését vezeklésként vette magára. És miközben a megfeszített Üdvözítő felé fordult, Annak szájából e vigasztaló szavakat kapta: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” A másik azonban panaszokat, átkokat és Istent gyalázó szitkokat kiabált, és a legrettenetesebb kétségbeesésben halt meg.
A szenvedésnek két fajtája van: szenvedés szeretettel és szenvedés szeretet nélkül. A szentek mivel hogy szerettek, teljes türelemmel, örömmel és állhatatosan szenvedtek. Mi ezzel szemben haraggal, kedvetlenséggel és undorral szenvedünk, mert nem szeretünk. Ha szeretnénk Istent, a keresztet is szeretnénk, vágynánk rá és örömünket találnánk benne. Örülnénk annak, hogy Az iránti szeretetből, aki érettünk oly sokat akart szenvedni, mi is szenvedhetünk. Miért is panaszkodunk? Ah, szegény pogányok, ők nem olyan szerencsések, hogy Istent és az Ő végtelen tökéletességét ismerjék, mégis ugyanazt a keresztet hordozzák, mint mi, holott nekik nincs meg ehhez a vigasztalásuk.

Istentől elszenvedett elutasítás

“Kaint felbőszítette áldozatának visszautasítása. Haragja rányomta bélyegét szívére és arcára. Isten személyesen szólt Kainhoz, és feltette neki a kérdést: “Miért gerjedtél haragra? és miért csüggesztéd le fejedet? Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz, ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása, de te uralkodjál rajta.” (Ter.4,6-7). A Biblia itt használja először a “bűn” szót. Ádám és Éva már korábban is követett el bűnt: “Annakokáért, miképen egy ember által jött be a világra a bűn, és a bűn által a halál, és akképen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek” (Róm.5,12).

Isten megmondta Kainnak, hogy az életében lévő bűn miatt nem fogadta el áldozatát, és ha ő nem uralkodik azon, akkor majd az fog uralkodni őrajta. Isten ma is úgy tesz, mint akkor. Elsősorban nem a felkínált ajándék érdekli Őt, hanem belenéz annak a szívébe, aki az ajándékot viszi. Nem tudjuk Istent megvesztegetni, nem adhatunk “borravalót” Jézusnak. Nem volt semmi rossz a föld gyümölcsével, amit Kain felajánlott, de probléma volt annak az embernek a szívével, aki az áldozatot felkínálta. Kain mélyen megsértődött, annak ellenére, hogy Isten szólt hozzá. Megsértődött testvérére, mivel Isten Ábel áldozatát elfogadta, az övét pedig visszautasította. Ez nem valami váratlan jellembeli hiányosság volt. Iskáriótes Júdáshoz hasonlóan volt egy rés az életében az ellenség munkái számára, és ez az esemény csak azt hozta a felszínre, ami már eleve ott volt. Megérintette őt a pokol parazsa, és lángra lobbantotta benne az irigység keserű szenvedélyét. “Ki állhatna meg az irigység előtt?” – teszi fel a kérdést Salamon. Mélységes és halálos, és a “csontokban való rothadás”.

Sérelem, árulás, gyűlölet. Kain azt mondta Ábelnek, hogy járjanak egyet a mezőn. Ábel gyanútlanul elkísérte testvérét, mint korábban már olyan sokszor. Nem dicsekedett azzal, hogy Isten elfogadta tőle a bárányt. Tudta, hogy valami baj van Kainnal, aki képtelen volt véka alá rejteni elégedetlenségét. Kain hirtelen megállt, és égő haragjában megölte Ábelt. Az első gyilkosság… az első holttest a Föld nevű bolygón. Ez lett a hűtlenség végeredménye. Ábel a barátja… a testvére volt.”

 

Forrás: http://mek.oszk.hu/00100/00173/00173.htm

SZINTE AZ EGÉSZ SÁTÁNI KULTÚRHARC A SZEXUALITÁSRA ALAPUL

Szinte az egész sátáni kultúrharc a szexualitásra összpontosul: abortusz, fogamzásgátlás, házasságtörés, pornográfia, promiszkuitás, szexuális nevelés, (gender-elmélet), válás, homoszexualitás, méhen kívüli megtermékenyítés, őssejteken való kísérletezés – mind ezek összefüggenek a szexualitással.

Amikor Peter Kreeft filozófus e megfigyelését az első alkalommal hallottam, Boldog Jacinta Marto jutott az eszembe, a legfiatalabb fatimai látnok. Tőle ered ugyanis a következő megállapítás: „Több ember kerül a pokolba a test bűnei miatt, mint bármely más okból.” 

De miért? II. János Pál pápa a test teológiájáról szóló értekezésében azt írta, hogy a férfi és nő egyesülése a házasságban a trinitárius kapcsolat eredeti képe, mely az emberiségbe beleivódott. Ezen kívül a házasság Krisztus Egyházához fűződő kapcsolatának kulcsfontosságú képe.

Nos, nem logikus-e a csúcs intelligenciával bíró sátántól, hogyha az emberiséget a mennytől és Krisztustól el akarja vezetni, akkor az emberek lelkületéből elsőnek a trinitárius kapcsolatot, a legfontosabb képmást, Krisztusnak az Egyházához való viszonyát próbálja meghamisítani. Ezért ahhoz, hogy az embereket Krisztus számára visszanyerjük, nekünk is erre a színtérre kell igyekezeteinket összpontosítanunk. De hol veszítettük el a kommunikációban a harcot? Általánosságban ott, ahol azt hittük, hogy az uralkodó szemlélet elcsitítására okosabb vagy kényelmesebb, vagy lelkipásztorilag helyesebb a hallgatás.

És mi lett ezen mulasztásokból? Vajon az Egyház hallgatása e kérdésekben a remélt kulturális békéhez vezetett? Nem! A fogamzásgátlás gátlástalan gyakorlata kikerülhetetlenül az abortusz-holokauszthoz vezetett. A szabadjára engedett erkölcstelenség és a tiszta pillantás megőrzésének teljes hiánya csaknem az egész világon a gátlás nélküli pornográfia-függőséget hozta meg számunkra. A méhen kívüli megtermékenyítés az embriókon végrehajtott őssejt kutatással ajándékozta meg az emberiséget. A homoszexuális viselkedés tolerálása a homo-„házassághoz”, sőt egyes országokban a vallási gyakorlat szabadságának korlátozásához vezetett. 

Ezek után az a kérdés, hogy hol foghatunk hozzá a szexualitás deformációjának felszámolásához e kulturális szökőárban? A „caritas in veritate”, az igazság iránti szeretettel kell ezt a munkát elkezdenünk. Ez Krisztus, az Ő Édesanyja és Egyháza válasza.

Mert egyáltalán nem szeretet az, ha valaki megengedi gyermekeinek, hogy illetlenül viselkedjenek. A szeretet éppen azt diktálja, hogy a szülők korrigálják és fegyelmezzék gyermekeiket. Ez az Egyházra is érvényes, mindenekelőtt a lelkipásztorokra. A lelkek ezen atyáinak legeltetniük kell a nyájat, az igazságot kell tanítsák – akármilyen nehéz és politikailag inkorrekt is ez. Ez az igaz szeretet.

Fájdalmas tudomásul venni, hogy nyilvánvalóan olyan korban élünk, melyről Szent Pál 2 Tim 4,3-ben így óvott: „Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák.”

De Szent Pál Timóteus püspöknek mégis szigorúan megparancsolta, hogy mindezek ellenére teljesítse szolgálatát az Evangéliumban. „Kérve-kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és holtak fölött, az ő eljövetelére és országára, hirdesd az Evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel.” (2 Tim 4,1-2)

(A szerző a LifeSiteNews.com főszerkesztője. Ez a cikk a 2010. október 5. és 10. között Rómában az életért tartott V. világima-kongresszuson elhangzott előadásának részlete.)

 

Forrás: http://szeretetlang.blog.hu/2016/09/23/szinte_az_egesz_satani_kulturharc_a_szexualitasra_alapul

Mennyország – Pokol (Barsi Balázs)

“Egyetlen bűn sincs, amiért Isten kárhozattal büntetne. Le kell számolni azzal a középkori elképzeléssel, hogy Isten kétfajta örökkévalóságot teremtett: a jóknak a mennyországot, ahol minden szép és jó, a rosszaknak pedig a poklot, ami egy nagy kínzókamra, s mi egy életen át retteghetünk amiatt, hogy vajon melyikbe is fogunk kerülni. A megkeresztelt ember predesztinálva van az üdvösségre, de reális választása ennek az üdvösségnek a tudatos elutasítása, eljátszása. Isten nem teremtett poklot; az a szabad akarattal rendelkező teremtmény: az angyal és az ember szabad választása, az Isten nélküli élet folytatása egy örökkévalóságon át. A kárhozat a bűnben való tudatos és szándékos megmaradás, vagyis a bűnbánat teljes hiánya. És mivel nem tudjuk, hogy akár élete utolsó perceiben valaki megbánta-e a bűneit vagy sem, az Egyház senkiről sem állítja, hogy elkárhozott (ellenben a szentekről kijelenti, hogy biztosan üdvözültek.)

Ebben a földi életben – látszólag – ellehetünk Isten nélkül: testi-szellemi funkcióink, ösztönvilágunk, akaratunk, értelmünk és érzelmeink működnek az Isten-kérdés kikapcsolásával is (más kérdés, hogy milyen szinten!), eszünk-iszunk, nősülünk és férjhez megyünk, mint Noé napjaiban. Az örök életben azonban ez nem megy tovább, mert a túlvilág nem folytatása a földi életnek. Az a túlvilág, ami ennek a földi életnek lenne a folytatása, félelmetes és elviselhetetlen lenne, maga a pokol. (Sokan így képzelik a mennyországot, és ezért nem is kérnek belőle.) A menny minőségileg más, mint a földi fizikai-biológiai-pszichológiai élet, tökéletesen más dimenzió, mely a keresztséggel már itt a földön kezdetét veszi lelkünkben. Isten maga a túlvilágunk, mert annyira szeret minket, hogy önmagát jelölte ki az emberi élet céljául. Ez a mennyország lényege, s ha valaki ezt elutasítja itt a földön, az nem is részesülhet benne földi élete után.”
Barsi Balázs OFM

Vasadi Péter – Láncreakció III.

A BÁLVÁNYIMÁDÓK kifáradnak és behátrálnak a történelmi semmibe. Mindig újra ez történik velük, de közben tömérdek áldozatot szednek. Ha egy nép nem hisz a bálványimádóknak, az azt jelenti, legalább annyira becsüli önmagát, személyenként, mint mindennapi békességét.
     AZ ADRIÁT átszelő hajót hamar megszerettük. Tarnai széles válla most süllyedt le az egyik lejárati ajtóban. Pista abbahagyta a dúdolást. Szórakozottan rámpillantott, levelet vett elő és írt. Csend volt körülöttünk és valahogyan hirtelen és tökéletesen magamra maradtam.
     Fent a halványkék ég, a megszámlálhatatlan, ragyogó lándzsahegy, lent a kígyózó, fényesvizű part, a víz felett lebegő éjszaka, az egymásból kibontakozó fekete domb, fekete erdőség, fekete fakoronák.
     Csend volt, harsogott a víz. Magára hagytam Pistát és kimentem a hajótatra. Fejem fölött a vészjelző harang mintha egyenesen a csillagok közül ereszkedett volna le, mellettem kötélkötegek, felerősített mentőövek. Előttem a távolodó ország, a gyermekkorom, az életem.
     Félelmetes hátrálás ez, ahogyan csúszom ki a tájból. Vonul vissza, egyre jobban mélyed bele az odahaza pirkadó égbe a jegenyék fekete pengéje, a tanyák fehéren világító arca, a gémeskutak időtlen merevsége. Jönnek mögülem, egyre jönnek új és új csoportokban a vízbe lógó fűzfák, a korhadt stégek, a vályuk, a beomlott homokfalak, majd elmosódnak a feketeségben. Nem, nem szabadna engedni ezt a visszaözönlést. Meg kellene kapaszkodni a kocsirúdba, beletapadni az iszapba, nem elmenni, itt maradni azzal a súlyos és természetes egykedvűséggel, ami a paraszté felhajtott nadrágjában.
     A HŰSÉG nem illékony valami, negéd, érzelem, bávaság, visszaejtőzés a múltba, hanem oly roppant lelki erő, melynek ez a harsogó víz a metaforája. A hűségről mindig Szent István jut eszembe, a magyarság örök időkre szóló nemzeti ajándéka. Egy király, egy nagy formátumú személyiség ez az ajándék; ő – minthogy tényleg szent volt – mert cselekedni. De ennek a ténynek tudásától nem állhat messze az az óhaj, hogy minden más népnek is adassék ilyen alázatos tetterő, mely bölcsességében nőtt a legnagyobbra s messzetekintő szellemében; legyen és bizonyára van is lapp és amerikai, francia és orosz, finn, német és japán, román, ukrán és afrikai szent államférfi.
     Mert mi más háramlik ránk ma is ebből a forrás-emberből, mint az az egyetemes világosság, amely rámutat az emberi és nemzeti lét mindig újra betemetődő útjaira? A művelt, tehát erkölcsi gondolkodásra? A felelősségekre? Melyik az a nép, amely nem homályos jövő felé lépked? Van-e olyan homály, amelyet nem kell újra eloszlatni, utolsó órák, amelyeket nem kell mindig elhárítani? Senki sem büszkélkedhetik nagyobb világossággal, mert aki a legvilágosabb, az sohasem csak a szomszédoknak, hanem mindenkinek világít igazságaival, idegennek és rokonnak, ellenfélnek és barátnak, fehérnek és feketének.
     A szent hűséges. Ezért halála után is cselekvésre ösztönöz.
     ZÁGRÁB. Viadukton haladtunk át. Az egyik ív alól horvát népviseletű férfi biciklizett ki. Fején piros fez, hatalmas bajusza lengett utána, mint a sál. Mellén s hátán letakart kosarakat cipelt. Orra előtt s tarkója mögött hápogott egy-egy kiszabadult libafej. Mint két megnyomott hattyúnyak.
     FIUME. Ízeltlábú pókok vonszolják magukat aprószemű láncra fűzve. Kiabáló, mutogató, örök-dühös vásárlók.
     Óriási kék tábla. Tenger. Velence. Harangtorony. A gondolások kockával játszanak egy fatutajon. A fésűfejű gondolák egy csomóban ütögetik egymást, fahangú koppanással. Mellettük motorcsónakok pöfögnek el.
     RÓMA. Itt törpék vagyunk. Rádöbbenünk, hogy mi csináltuk ezt a hatalmas, szent szarvasbogarat, a Szent Péter Bazilikát.
     Mi határoztuk el, hogy az Úr és Ádám ujja ne érjen össze. A Sixtus kápolnában a láthatatlan élet szikrázzék át ujjaik között.
     Márványmező ez, amelyen nagy erőfeszítések kövültek csodákká. Itt szellemek birkóznak. Romok és épületóriások versengenek.
     Szétdobált, feldőlt, oldalt heverő kövek esésükben is a jelen talapzata. A falak homlokok. A homlokok mögött végtelenbe nyúló gondolatok ejtik rabul s fonódnak rá a tökéletességre, mintha ez valami test lenne. A tökéletesség szikrát vet egy orron, egy szakállon, egy ívben, egy csúcsban, egy oszlopsorban, egy sarus láb sétájában villan meg; mint vizió is, statikai számítás is.
     A Monte Palatino napos, füves dombján soproni kolbászt harapdálunk. Szemben velünk a Colosseo, mint egy földbeásott oroszlán dússörényű feje. Összezárt száján még ott rozsdásodik a vér, amely átáztatta a földreszórt fűrészport.
     A Colosseo előtt személyautók állnak. Rikítóruhás idegenek szállnak ki. Fecsegésük elönti a falakat. Mögöttünk egy csupa gaz gödör mélyül. Alján mozaik. Piros, fekete, sárga kövekből rajzolódik ki egy kar, amely egy nő derekát öleli.
     Magasratartott, menekülni vágyó, lehunyt szemű arcél. A fekete kar mozdulatlanná szorítja.
     LÉLEKBEN S LÉLEKBŐL kell megújulnunk. Le kell vetnünk magunkról vagy meg kell lazítanunk a környező fizikai világ nyomását, a félelmeinket, a szorongó rövidlátást, a lelkületünkkel össze nem egyeztethető törekvéseinket, amelyek gúzsba kötnek, a kisszerű és velejében maradi vonakodásokat, az ürességet, abba kell hagynunk unaloműző szórakozásainkat. Szórakozás, milyen ostoba, leplező fogalmat takar ez a szó; a „szór”, a szétszór igető mállott itt főnévvé. Te szétszórsz, de mindig akad ügyeskedő, aki összeszed; téged szed össze, miután pénzzé változtál, időtöltéssé, masszává és maszlaggá. Aki meg akar újulni, az összegyűjt. Aki összegyűjt, az tömörül. Aki tömörül, az ellenáll.
     „TERESZNYÉN LAKTUNK, a báró Waldbotték birtokán. Döngölt föld volt a padló. Télen vaskályhában fűtöttünk. Havas gyökérrel. Meg fával, amit apa lopott az uradalomból. Talán tizenegyéves lehettem. Egyszer apa azzal jött haza, hogy fel kell mennem a kastélyba valami üzenetért. Kicsíptem magam, lábat mostam, szandált húztam. Mire feltrappoltam, csupa por lettem újra. A kertész engedett be. Nagy, fehérre meszelt, oszlopos kastély. Vagy húszablakos. Te-jó-isten, milyen szép és egyszerű volt! Azt hittem, a fél falu elférne benne. Becsengettem. Te, van szaga a gőgnek.
     Az inas végigmért. Azt mondta, megkeresi a báró urat. Intett, várjam meg. Izgalmamban úgy értettem, hogy én keressem meg. Elindultam. Nagy szobába értem. Nyomasztóan gazdag zsúfoltság fogadott. A falakon, a mennyezeten is faburkolat. Szemben egy falat elfedő lovagkép. Tele páncélos vitézekkel, hegyes zászlócskákkal, dárdaerdővel, csillogó sisakokkal, címerekkel. Üvegcsillár, öblös fotelek. Beléptem egy hosszú szobába. Jobbról nagy könyvszekrény állt. Szemben egy zöldcsempés kandalló. A mennyezet fadíszeivel rám akart szakadni. A csend ropogott a fülemben.
     A kandalló fölött megmozdult egy alak és mintha azt mondta volna, kifelé! Lábam a szőnyeghez ragadt, a festett alak gyomrán kidudorodó mellvért vakított. Haja fehér csigákban sorakozott a füle fölött. Megfordultam volna, szaladtam volna az udvarra, de a rengeteg könyv vonzott.
     Már léptem is, amikor egy éles gyerekhang megállított: »Mit keres maga itt?« Kisfiú állt az ajtóban. Homlokában egyenesre nyírt szőke haj, orra fitos. Nyakában aranymakk függött. Kilencéves lehetett. Nálam kisebb, gyengébb. Hatalmasabb… Maga?
     A levegő közénk feszült, mint egy síkos, jeges tömb. Át akartam törni rajta. Jobbra-balra nyújtogattam nyakamat, hogy ellássak mellette, valami barátkozóféle vibrálás szaladt át az arcomon. Léptem feléje és már fogalmaztam a mondatot, hogy apa, az én apukám küldött ide hozzád, hozzátok, a báró…
     Nem ment.
     A behulló fény megsárgította a haját. Meg se moccant. Hangjából olyan parancsolás lökött felém, hogy most már én sem tudtam mozdulni.
     Te kisfiú vagy! Gyere játszani az udvarra. Nagy udvarotok van, én jól tudok békázni. Gyere ki innen!
     Lába mellett zsemleszínű gubancból lógófülű agárvizsla alakult ki. Pofabőrei fityegtek, farkával lustán legyintett. Ő is bámult. A kisfiú a kutya nyakára tette a kezét.
     Biztonságot keres ellenem? Hát szolgálni jöttem én ide?
     Ferenc, az öreg inas tuszkolt kifelé. Kezembe nyomott egy levelet, amit az a kisfiú adott át neki. Amikor szaladtam le a dombon, akkora düh szorongott bennem, hogy ha ott van a kisbáró, megdulakodom vele. Nem mondott semmit. Nem mondta, hülye, csiszlik, de ahogyan semmit sem mondott, az rettenetes volt. Kitárt kezeimmel csapkodtam a levegőt, levágtam magam egy almafa alá és bőgtem. Mit mondjak? Ez a néhány perc alámnyúlt és kirázott, mint egy dugig zsákot. Nem tudtam gyűlölködni, de kérlelhetetlen ellenfél lettem. Mi heten éhezünk, ők akár huszan dúskálnak. Mi dolgozunk, ők dolgoztatnak. Mi földtelenek vagyunk, ők hatalmas földet birtokolnak. Mi szenvedünk, ők szenvtelenek. Mi szeretünk, ők gőgösek, mi görnyedünk, ők büszkék. De hát miért? Ballagtam hazafelé. Attól a naptól kezdve tanultam; mondta nekem Pista barátom a hajókabinban, jó sörök mellett.
     EBBEN A LIM-LOMOKKAL elsáncolt és alkohollal, füvekkel fölpuhított szegénységükben egyedüli vagyonunk Jézus Krisztus, az istenfia, az Emberfia, a királyi Szegény. Aki azonban elég gazdag ahhoz, hogy magát a létezést bírja. Ezért joggal, isteni jogon mondja, mondhatja: Én – és senki, semmi más – vagyok az Élet.
     Egyetlen összetett szó. VILÁGHÁBORÚ. Azt a világot jelenti, amelyet elborít a háború. Brazil kávémunkások figyelnek fel s el kell fogadniok az új amerikai gyártmányú puskákat és elindulnak. Porosz gyárimunkások csizmákba bújnak, nyakukba akasztják az új géppisztolyokat és ők is elindulnak. A végtelen steppéken orosz traktor húzza a boronát. Leakasztják róla s páncéltörő ágyút tolnak a helyébe. Nyög a föld alattuk s barázdabillegetők ugrándoznak a recés keréknyomokban.
     Mulatt, ágyékgyékényes, laposorrú cukornádvágók ülnek fényes rohamsisakokban az ágyú mögé és elindulnak. Magyar paraszt nyomja be az ásót a rögök közé és fejcsóválva lép a mérce alá.
     Megfelel. Mehet. Begombolja a zubbonyt, megmarkolja a nyelesgránátot és ő is elindul. Frankfurti hidászok, spanyol villanyszerelők, olasz kőművesek, svéd villamoskalauzok hadai indulnak el és tartanak a világ megrettent közepe felé. Végeláthatatlan embertömegek hömpölyögnek szakadatlanul a rettenetes oltárhoz, száll a por, mely városokat borít be. Magukra hagyva álmélkodnak a kávéindák, a hídpillérek és a villanyoszlopok, a féligkész lakóházak és a vörös villamosok. A nagy csöndben először finom kattogással, majd a föld szíve felé markoló dörejjel elkezdődik a mészárlás. Egyetlen összetett szó.
     MIÉRT KOPOTT KI közülünk oly föltűnően a csönd, amely éppen arra való, hogy benne újuljunk meg, belőle táplálkozzunk? A csönd – többségünk szemében – hiba, áramszünet, defekt; „elakadt az ipse”. Mert aki sokat beszél, az tud. Annak van igaza; egy fenét. Épp ellenkezőleg. Aki már tud valamit, elkezd hallgatni. Talán, hogy végre meghallhassa, mit mormol a szíve. Az emberi szenvedések nagy szentje, akit ki tudja, miért neveznek „kis”-nek, Líziői Teréz ezt írja: az emberi szív megállíthatatlanul és titokzatosan mormol. A létezés mormol benne. Az önreflexió. A tudatos tudat. Az imádás. A bizonyság. A letompított segélykiáltás.
     Éppen ezért egyre kevésbé tudjuk, mire készül az az ember, akit megfosztanak a hatalmasságok attól a jogától, hogy a szíve mormolásáról szabadon számot adhasson. Az erőszaktól szenvedő ember szíve nem mormol, hanem csahol, mint a fölingerelt kutya. Békét akartok? Szelidítsétek meg a szíveket Jézus Krisztus békéjével, amit a világ nem adhat meg nekik.

„LEVEGŐT KÉREK! Én, kérem szépen, nem kérek mást! Nem kérek ünneplést, nem kérek gomb- és tűhegyeket! Nem kérek modern, szürkére mázolt, finommechnaikai gépeket, melyek percek alatt százezerszám ontják az apró, csillogó tűket! Nem kérek mosolyt, nem kérek finom gesztusokat, melyek mögött egészen hétköznapi közönségesség rejtőzik! Értik? Én nem kérek mást, csak egy szippantásnyi friss levegőt! Mert én, kérem szépen, egyszerűen utálom magukat! A halszemeiket, a sima képüket, a ravasz gondolataikat, az ereszkedő pocakjaikat! Én a levegőt szeretem! Értik? A jó, friss, láthatatlan levegőt!, kiabálta nagyokat gesztikulálva egy francia gomb- és tűgyári munkás a fehér asztal mögött terpeszkedő zsűri felé, amikor ünnepélyesen meghirdették, hogy ő Jean Patis, a munkás nyerte el a vadonatúj házi varrógépet a gyári tombolán… Mondatait harsány nevetés követte, mintha Patis végre egy formabontó viccet mondott volna… Nem viccet mondott Patis.
     MENNYI, MI egy ember ára? Isten. Nem hiszed? Ott van a mérleg: a feszület.
     GERENDÁN lóg az öreg halász hálója. Friss vízzel tisztítja le róla a moszatot. Farönkre ül s lassú, tempós csapásokkal felszeleteli a fehérhéjú fát. Pipára gyújt és morog. Most idemegyek, mert lassan belecsúsztatom a halat a forró zsírba, most meg szívom a hordócskát. Leül a lócára és kanalaz. Minden olyan természetes. Él a halász, elmúlnak évszázadok, a hóban mindig fickándozik majd egy-két ezüstös villanás. Este kiül az ég alá s begöndöríti pipafüstjével a csillagokat.
     Minden öreg halász valahogyan apostoli. Mire a tanítás szavai elcsöndesednek, átköltöznek a tanítókba, s a lényük válik tanítássá. A Mester a csöndjét is rájuk hagyta.
     JÉZUS tapintatosan szerette az embereket. Mértéktartóan, de elszántan. Nem szidta őket elkeseredetten, de nem is magasztalta idő előtt. Várt.
     Nem rajongott értük, de nem is dühöngött miattuk. Aki igazán szeret, attól türelmes, hogy független a legbensejében. Mégis parázslanak Jézus szavai a Hegyi Beszédben. De ez a parázslás fátyol mögötti. Nyílt elragadottsággal csak az Atyát szerette. Általa s Benne azonban mindenkit. Azonos. Utánoz- hatatlan. Egyetlen. Mindnyájunké.
     APA már keveri a meszet a téli tüzelőhöz. A szomszéd fuvaros, Kózer, ajtófélfára akasztott fenőszíján csattogtatja a borotváját. Anya dobálja a palacsintát. Hirtelen leteszi a sütőt. Közelről nézi a Szent Péter Bazilika képét, amit a konyha- szekrény ajtósarkába tűzött. Szeméhez kapja a kötényét és tovább dobálja a palacsintát… Nem kell többet mondani róluk. Az apáink és az anyáink, mint az anyaföld.
     AZ ANYAFÖLDET fölássák, koncként lehasítják, elhordják, elherdálják, szétlövik, magot vetnek belé, rothadásnak van kitéve, eső áztatja, nap süti, barna rögeit porrá omlasztja az idő, az olvadó hó sárrá dagasztja – anyaföld marad. Szüleink, mint a magok, beléforgatva. Földdé lettek, gyümölcsöt hoznak, mint ásó nyomán a humusz, elbarnulnak. Mégis tovább élnek bennünk. Magunkkal visszük a nevetésüket, a szerelmes fiatalságukat, a lassú öregedésüket, az arcukat, az arcukat, az arcukat.
     Mennyire hasonlítanak egymásra a szüleink. Ha nem volna más, amiért becsülhetnénk egymást, ez az. Növekvő törékenységünkön egyre élesebben üt át az arcuk. A lényük. S amikor majd darabokra hullunk, mint a megdobott üvegtábla, hirtelen közvetlen közelről ismét néven neveznek minket.

Belon Gellért pk – Ima a Szentlélek hét ajándékáért

1. Küldd el Uram Szentlelkedet,
a Bölcsesség Lelkét!

Oly nagy vagy, Uram oly távolinak tűnik világod, úgy riaszt fölséged, oly idegennek látszik gondolataid útja s járása, oly nehéz valód s kegyelmed felfogása, hordozása, szolgálata!

A bölcsesség szent ajándékával tedd ízessé számomra világodat, hozd közelbe a távolit, otthonivá az idegent, természetessé a természetfölöttit.
Ahogy nem kell magunkon erőszakot venni, ha jól ismert, ízletes étel áll előttünk, – ilyen jól ismert, ízes valósággá légy számunkra, Uram!
Vedd el szeretetem fáradtságát, áldozatom és helytállásom kikényszerített-voltát, a mindennaposság és szokásosság közönyét, elmém ernyedő hangulatát, a kötelességszerűség és becsületes helytállás komorságát.
Add bőséggel, Uram a Bölcsesség Lelkét!

2. Az értelem Szentlelkét
oltsd belém, Uram!

Sokszor érthetetlenek előttem titkaid, és úgy állok meg hitünk tanítása előtt, mintha egyik titok a másikkal rokon nem is volna, mintha csak szeszélyesen összeválogatott tanítás halmaza lenne.

De a Te Értelmed áll minden mögött: Te tudod mindennek az okát, Te látod mindennek a céljait, és a Te logikád biztosít következetességet hitünkben.

Ezt a Te Értelmedet add ajándékul, hogy a fátyol mögött és a hit sötétjében egy benső biztonságérzéssel, a ,,majdnem látás” önkéntelenségével igazodjam el szent hitünk tanításaiban, szent hitünk titkaiban.

Tedd könnyebbé, élőbbé, szárnyalóvá hitemet az Értelem ajándékával!

3. A tudomány ajándékáért
Uram, igazíts el vele a világ dolgaiban!

Lássam át világosan, hogy gyökerében minden esemény, tünékeny, múlékony, hiábavaló: fények is, árnyak is.

Nem érdemes hát csak rájuk építeni sem szeretetünket, sem gyűlöletünket.

Kár csak belőlünk forrásoztatni örömeinket vagy bánatainkat.
Ha tünékeny is a világ, egy rendeltetése mégis van: takartan hordozni Téged, igazságaidat, szándékaidat, terveidet.
Taníts meg, Tudomány Szentlelke, hogy észrevegyem minden mélyén az Istent!
Hiszen ott él mindenek alján, mindenek függönye mögül Ő jelentkezik, Ő hív:
a természet és a történelem mindenféle fajtájú függönye mögül.

A múlékony világ mögött téged keresni, Téged megragadni tanítson meg a Tudomány Szentlelke!

4. A Tanács Lelkéért
Add nekem a Tanács Szentlelkét!

Milyen bonyolultnak látszanak emberekkel való kapcsolataim, mindennapi feladataim, az életben való eligazodásom! Hányszor kell megállnom és magamtól kérdenem: mit tegyek, hogy üdvöm biztosítva legyen, hogy senkinek ne vétsek és Neked is tessem?! Sokszor azonban még kételyem sincs!

Ó, Tanács Szentlelke, oltsd belém ezeket az üdvös kételyeket tetteim előtt!
Állj mindjárt mellém eligazító jobboddal! Azt válasszam – a test bölcsességét, a földi okosságot távoztatva – ami szent Fölséged szándéka és akarata!

Tedd találékonnyá szívemet és határozottá szavad követésére!

5. Jámborság Lelkéért

A Kegyelet, az Áhítat, a Jámborság Szentlelke!
Hogyan is hívjunk, hogyan is nevezzünk, hogy csak kissé is megsejtsünk?!
Szent Tapintat! Szent Megilletődöttség! Szent Ihletettség!
Mely mindenen megérzi az istengyermekség kegyelmeit és távlatait, sőt feladatait.

Ezért adj serénységet az emberekkel szemben való kötelmeim teljesítésében, hiszen tudom, hogy Isten gyermekeit szolgálom, bennük és általuk az Istent. Ha pedig ők hibáznak vagy mulasztanak velem szemben, dehogy török be senki emberfia világába durva, kemény, megtorló kezekkel. Hisz fölöttünk is ott lebeg az isteni kinyilatkoztatás, kiválasztás és kegyelem titka:
Isten tudja, ki mit, miért tesz vagy nem tesz meg nekem!

A Kegyelet Szentlelke tegye látóvá szívemet!

6. Az Erősség Lelkéért

Gyönge vagyok, az Erősség ajándékára várok és vágyom!

Ha számbaveszem feladataimat, kötelezettségeimet, küldetésemet, kétségbe kell esnem erőtlenségem láttán, kitartásom hiányán, állhatatlanságomon.

Szenvedélyek, erők sűrűsödnek lelkem peremén, mikkel nem tudok leszámolni. Áldozatokat kell hoznom Istenemért, Egyházamért, magam és mások üdvéért, – és én töprengek és félek az áldozatoktól! Rettegek az emberektől, kiket elviselni az erősek is alig tudnak!

Óh, Uram, tölts el az Erősség ajándékával! Legyek bátor, tetterős, áldozatokat örömmel hozni tudó hős, de ha kell, vállaljam a Te erőtlenségeidet, – mely emberileg ugyan gyöngeségnek, alulmaradásnak látszik, de tudom, hogy “Istennek a ‘gyöngesége’ erősebb az embereknél” (1Kor.1,25.)

7. Az Úr félelméért
szent és üdvös félelmet olts belém!

Nem a kárhozatra vivő félelmet, mely sorvaszt, zsugorít, kétségbe, aggályba sodor, nem is a szolgai félelmet, mely bátortalan és sötét egű. De azt a félelmet, amit Te akarsz, amit Te kívánsz, ami üdvös nekünk, ami fölemel, ami lendít, sodor Feléd.

Te magad akartad, hogy elrémüljünk, hiszen a pokol borzalmait különben nem mondtad volna.
Te akartad, hogy elrémüljünk a bűn súlyosságától. Te mondogattad, hogy milyen hatalmas Isten keze, az Isten hatalma és ereje! Ezzel azt akartad, hogy szavaid nyomán a lélek megrendülésének sötét felhői gondatlanságunk és felelőtlenségünk bárányfelhős egének aljára húzódjanak. A kárhozat itt van elrejtve az előttünk levő világban, a velünk élő emberekben.
Szent Fölséged semmibe-vevése húzódik meg és fenyeget bennünket.

Rémíts meg, borzalommal tölts el, hogy üdvös félelemmel nyúljunk e világ dolgaihoz, nehogy kárhozatunkra váljanak! De add, hogy ne bénítson, ne sújtson, ne sötétítsen, de emeljen,
és irgalmad világával fényt derítsen szegény lelkemben.

Ámen.

Ima a Szentlélek hét ajándékáért

Szentlélek Úristen, ki az Atyától és a Fiútól öröktől fogva származol, ki mindenható vagy és egylényegű az Atyával és Fiúval, szívem alázatosságában leborulva imádlak és az angyalokkal, és szentekkel magasztallak Téged. Neked köszönöm, hogy a szent keresztségben Isten gyermekévé és a mennyország örökösévé lettem. Te vagy minden természetfölötti kegyelem forrása és bőkezű adományozója. Jöjj, Szentlélek Isten, töltsd el szívemet hétszeres ajándékoddal.
Jöjj, ó Bölcsesség Lelke, taníts meg, hogy minden gondolatomat és cselekedetemet egyedül Istenre irányozzam.
Jöjj el, Értelemnek Lelke, hogy szent hitem igazságait és az isteni titkokat üdvösen megértsem.
Jöjj el, Tanácsnak Lelke, hogy minden ügyemben és kételyemben a helyeset megismerjem, és a jót válasszam.
Jöjj el, Erősségnek Lelke, hogy szerencsétlenségben és bajban, a gonosz léleknek és a világnak kísértősei között, mindenkor hozzád ragaszkodjam. Jöjj el, tudománynak Lelke, hogy mindig tanításaid ösvényén járjak.
Jöjj el, Jámborságnak Lelke, hogy a jövőben buzgóbban szolgáljak neked, parancsaidat és sugallataidat hűségesen betartva Uramnak, Istenemnek egész szívvel szolgáljak.
Jöjj el, Isteni Szent Félelem Lelke, hogy Isten szent fölségének jelenlétéről mindig és mindenütt megemlékezzem, és szorgosan elkerüljek mindent, ami neked visszatetszik.
Jöjj Szentlélekisten, áraszd el lelkemet ajándékaiddal és erősíts meg a keresztény erényekben, hogy a tökéletesség útján járhassak és majdan az Atyával és a Fiúval Téged magasztaljalak mindörökkön örökké. Ámen
Aki használja a Lélek adományait, (ajándékait)  annak meglesznek a gyümölcsei is.
Szent Pál felsorolta a Szentlélek gyümölcseit:
„szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.”