A víz és a bor misztériuma

Uram, nekem is hozzá kellett szoknom, mint Ádám minden gyermekének, a nehéz terhek viseléséhez. Már nem egyszer keservesen sajgott bele a vállam. Csöppet sem panaszkodom és azt sem akarom, hogy a keserűségnek valami nyoma is maradjon emlékezetemben. Vértanúid, vezeklőid és hű szolgáid tömege méltán szemrehányást tehetne nekem, ha elkezdenék sopánkodni. Végtére is beláthatjuk, hogy sohasem kímélted azokat, akik rászánták magukat, hogy téged követnek. De én ma szeretném neked bizalmasan feltárni lelkemet és megmondani, hogy az összes terhek között, amelyeket cipelek, a legnehezebb, a legnyomasztóbb az én haszontalanságomnak nem csupán csak érzése, hanem szembeszökő látása, meggyőző, kézzelfogható megtapasztalása.
Az idő múlik, az esztendők leperegnek, az alkalmak eltűnnek, és ha egyszer betoppan a halál, az én szegény életem alig hagy több nyomot e világon, mint az alvó vizeken tovasurranó bogár gyorsan eltűnő barázdája. Nem az aggaszt engem, hogy marad-e dicső emlékem az utókor lelkében. Sem pedig az, hogy sokat emlegetik-e majd a nevemet. Nevetséges és gyerekes évődések volnának ezek. Nem én vagyok az érdekes, hanem a te művedről van szó. Az gyötör meg néha kétségbeejtő módon, ha látom, hogy az én nyomorult gyöngeségem és tehetetlenségem miatt semmivel sem vittem előre a te világmegváltó nagy műved fejlődését.
Megpróbálták némelyek kegyes szavakkal és csillapító vigasztalásokkal gyógyítani ezt az én lelki fájdalmamat. Alázatosságról is szóltak, de az veszedelmesen hasonlított valami nyárspolgári „arany” középszerűséghez. Azt is mondták, hogy szabjam törekvéseimet szerény képességeimhez. És szánakozó mosollyal nézték nagyra méretezett vágyaimat. De nem itt van a nehézség. Nagyon jól tudom én, hogy oktalanság az, ha egy középszerű ember az egész világot meg akarná változtatni. Ez beteges erőlködés volna, amelyet az orvosok nagyzási hóbortnak neveznek. Ismerem a kislelkűség különféle démonjait, amelyek vigyorogva gúnyolódnak világmegváltó vágyaimon. Nagyon jól tudom, hogy nem vagyok lángész, hogy tudásom csekély, hogy keveset tehetek, és sokszor még azt is elrontom ügyetlenségemmel.
Hogy az egész világhoz szólhassak, ismernem kellene a nyelvét. Márpedig nem ismerem. Kellene valami óriási szószék és tengersok hallgató. De én be vagyok börtönözve korlátolt kis környezetembe. Oda vagyok kötve hozzám hasonlóan jelentéktelen emberekhez. Sokféle sürgős dolgom van és sok csekélység lefoglalja minden időmet reggeltől estig. És ha még hozzá beteg és kedvetlen is vagyok, akkor ugyan mit tehetek? Vagy ha öreg és béna vagyok és egész nap ott köhécselek a meleg kályha mellett!… Mily hóbortos dolog lenne ilyen körülmények közt is arról álmodoznom, hogyan változtathatnám meg a nagy világot!
És mégis, Uram, úgy érzem, hogy valamiféle szentségtörést követnék el, ha ezt a nagy vágyamat megtagadnám. Mert nem tőlem van, nem az én hiúságom vagy nagyzásom találta ki, hanem tetőled van, és ha ráhallgatok erre az én nagy vágyamra, úgy látom, hogy az szüntelenül küzd az én mindenféle törpeségem és hitványságom ellen és nem engedi, hogy szent Egyházadnak pusztán kényelmeskedő élősdije legyek.
Tehát igenis én szeretnék, nem magamért, hanem teérted, megszabadulni a tétlen középszerűségtől és szeretném veled együtt építeni Egyházadat. Mégha azt is kell mondanom magamnak, hogy semmi sem vagyok, kevesebb mint egy csöpp víz a tengerben.
Egy csöpp víz? Ott a kis asztalon, az oltár mellett az ámpolnában szintén csak víz van, közönséges, ízetlen víz. És mégis, ha ebből a vízből egy csöppet a kehelybe öntünk és így a borba vegyítjük, mennyire fölmagasztosul az a csöpp víz! A pap liturgikus szent szavakat suttog a megtestesülés titkáról és arról, hogy a mi emberi természetünk úgy változik át istenivé a testté lett Ige által, amint a csöpp vízzel vegyített bor is átváltozik Krisztus vérévé. A víz mindig csak víz maradna, és önmagában alkalmatlan volna, hogy szentségileg átváltozzék Krisztus vérévé. Ami az ámpolnában marad a vízből, azt kiöntik a vödörbe vagy a virágcserépbe. De az a csöpp, amelyet a kehely borába vegyítettek és elvegyült, elmerült abban, az Krisztus vérévé változik a kehely tartalmával együtt. Mert már nem lehet szétválasztani, sem megtalálni a borban, amelynek önmagát egészen átadta. Mert eltűnt benne, azért részesedik a bor csodálatos fölmagasztalásában és a konszekráció szavai a csöpp vizet is istenivé, imádandóvá változtatják.
Íme, ez a víz és bor misztériuma! Most már tudom, mit kell tennem, hogy megszabaduljak a haszontalanság gonosz sorsától. Magam kétségkívül semmi sem vagyok. Ostobaság volna, ha nagyképű szerepeket játszanék és olyan képességeket tulajdonítanék magamnak, amilyeneknek híjával vagyok. Én csak közönséges, ízetlen, értéktelen vízcsöpp vagyok. Hogy üdvözítsem a világot, el kell merülnöm Istenben. Ha majd az én vágyaim annyira elmerültek az övében, hogy nem lehet tőle megkülönböztetni, ha akaratom minden indulata azonos lesz az övével, ha majd ugyanegy lesz a mi érdekünk, a mi örömünk és ugyanazok a mi gondjaink – és ha majd, egészen kivetkőzve minden önzésemből, Istenbe öltözködöm, egybeolvadok vele és magamévá teszem az ő ízlését és tetszését, – akkor majd részesülök az ő mindenhatóságában, és kettőnknek egybeforrott tevékenysége továbbépítheti a megváltás művét.
Nem kis vállalkozás: úgy mindenestül belecsöppenni és belemerülni Istenbe! Ha annak a vízcsöppnek, amelyet a kehelybe ejtünk, öntudata volna, akkor talán szeretne magának biztosítani valami kis visszavonulási lehetőséget, amint azt én szoktam gyakran megtenni Istennel szemben. Akkor talán átadná magát, de csak úgy, hogy lehessen vissza is venni magát. Mert Istenben úgy mindenestül és végleg elmerülni, merész vállalkozásnak látszanék.
De vannak élmények és tapasztalatok, amelyeket nem lehet részletekben megszerezni. Aki ezerszer odaadja önmagát, az még nem adta oda önmagát. Ha pedig a vízcsöpp fenntartja magának a lehetőséget, hogy visszavegye magát, akkor sohasem egyesülhet az áldozati borral és sohasem válik szentséggé, Jézus vérének részévé.
Istenem! A te mérhetetlen nagy megváltói műved érdekében és az egész világ üdvösségéért és újjászületéséért ki akarok szabadulni az én kicsinységem szűk börtönéből és bele akarom olvasztani az én kis gondjaimat a te jópásztori Szíved végtelen vágyaiba. Bele akarok merülni minden gyöngeségemmel együtt a te végtelenséged tengerébe és egybe akarok olvadni a te szent akaratoddal.

Pierre Charles – Gálffy László: Apostoli lelkeknek. Elmélkedések c. könyvéből