Vasadi Péter – Láncreakció III.

A BÁLVÁNYIMÁDÓK kifáradnak és behátrálnak a történelmi semmibe. Mindig újra ez történik velük, de közben tömérdek áldozatot szednek. Ha egy nép nem hisz a bálványimádóknak, az azt jelenti, legalább annyira becsüli önmagát, személyenként, mint mindennapi békességét.
     AZ ADRIÁT átszelő hajót hamar megszerettük. Tarnai széles válla most süllyedt le az egyik lejárati ajtóban. Pista abbahagyta a dúdolást. Szórakozottan rámpillantott, levelet vett elő és írt. Csend volt körülöttünk és valahogyan hirtelen és tökéletesen magamra maradtam.
     Fent a halványkék ég, a megszámlálhatatlan, ragyogó lándzsahegy, lent a kígyózó, fényesvizű part, a víz felett lebegő éjszaka, az egymásból kibontakozó fekete domb, fekete erdőség, fekete fakoronák.
     Csend volt, harsogott a víz. Magára hagytam Pistát és kimentem a hajótatra. Fejem fölött a vészjelző harang mintha egyenesen a csillagok közül ereszkedett volna le, mellettem kötélkötegek, felerősített mentőövek. Előttem a távolodó ország, a gyermekkorom, az életem.
     Félelmetes hátrálás ez, ahogyan csúszom ki a tájból. Vonul vissza, egyre jobban mélyed bele az odahaza pirkadó égbe a jegenyék fekete pengéje, a tanyák fehéren világító arca, a gémeskutak időtlen merevsége. Jönnek mögülem, egyre jönnek új és új csoportokban a vízbe lógó fűzfák, a korhadt stégek, a vályuk, a beomlott homokfalak, majd elmosódnak a feketeségben. Nem, nem szabadna engedni ezt a visszaözönlést. Meg kellene kapaszkodni a kocsirúdba, beletapadni az iszapba, nem elmenni, itt maradni azzal a súlyos és természetes egykedvűséggel, ami a paraszté felhajtott nadrágjában.
     A HŰSÉG nem illékony valami, negéd, érzelem, bávaság, visszaejtőzés a múltba, hanem oly roppant lelki erő, melynek ez a harsogó víz a metaforája. A hűségről mindig Szent István jut eszembe, a magyarság örök időkre szóló nemzeti ajándéka. Egy király, egy nagy formátumú személyiség ez az ajándék; ő – minthogy tényleg szent volt – mert cselekedni. De ennek a ténynek tudásától nem állhat messze az az óhaj, hogy minden más népnek is adassék ilyen alázatos tetterő, mely bölcsességében nőtt a legnagyobbra s messzetekintő szellemében; legyen és bizonyára van is lapp és amerikai, francia és orosz, finn, német és japán, román, ukrán és afrikai szent államférfi.
     Mert mi más háramlik ránk ma is ebből a forrás-emberből, mint az az egyetemes világosság, amely rámutat az emberi és nemzeti lét mindig újra betemetődő útjaira? A művelt, tehát erkölcsi gondolkodásra? A felelősségekre? Melyik az a nép, amely nem homályos jövő felé lépked? Van-e olyan homály, amelyet nem kell újra eloszlatni, utolsó órák, amelyeket nem kell mindig elhárítani? Senki sem büszkélkedhetik nagyobb világossággal, mert aki a legvilágosabb, az sohasem csak a szomszédoknak, hanem mindenkinek világít igazságaival, idegennek és rokonnak, ellenfélnek és barátnak, fehérnek és feketének.
     A szent hűséges. Ezért halála után is cselekvésre ösztönöz.
     ZÁGRÁB. Viadukton haladtunk át. Az egyik ív alól horvát népviseletű férfi biciklizett ki. Fején piros fez, hatalmas bajusza lengett utána, mint a sál. Mellén s hátán letakart kosarakat cipelt. Orra előtt s tarkója mögött hápogott egy-egy kiszabadult libafej. Mint két megnyomott hattyúnyak.
     FIUME. Ízeltlábú pókok vonszolják magukat aprószemű láncra fűzve. Kiabáló, mutogató, örök-dühös vásárlók.
     Óriási kék tábla. Tenger. Velence. Harangtorony. A gondolások kockával játszanak egy fatutajon. A fésűfejű gondolák egy csomóban ütögetik egymást, fahangú koppanással. Mellettük motorcsónakok pöfögnek el.
     RÓMA. Itt törpék vagyunk. Rádöbbenünk, hogy mi csináltuk ezt a hatalmas, szent szarvasbogarat, a Szent Péter Bazilikát.
     Mi határoztuk el, hogy az Úr és Ádám ujja ne érjen össze. A Sixtus kápolnában a láthatatlan élet szikrázzék át ujjaik között.
     Márványmező ez, amelyen nagy erőfeszítések kövültek csodákká. Itt szellemek birkóznak. Romok és épületóriások versengenek.
     Szétdobált, feldőlt, oldalt heverő kövek esésükben is a jelen talapzata. A falak homlokok. A homlokok mögött végtelenbe nyúló gondolatok ejtik rabul s fonódnak rá a tökéletességre, mintha ez valami test lenne. A tökéletesség szikrát vet egy orron, egy szakállon, egy ívben, egy csúcsban, egy oszlopsorban, egy sarus láb sétájában villan meg; mint vizió is, statikai számítás is.
     A Monte Palatino napos, füves dombján soproni kolbászt harapdálunk. Szemben velünk a Colosseo, mint egy földbeásott oroszlán dússörényű feje. Összezárt száján még ott rozsdásodik a vér, amely átáztatta a földreszórt fűrészport.
     A Colosseo előtt személyautók állnak. Rikítóruhás idegenek szállnak ki. Fecsegésük elönti a falakat. Mögöttünk egy csupa gaz gödör mélyül. Alján mozaik. Piros, fekete, sárga kövekből rajzolódik ki egy kar, amely egy nő derekát öleli.
     Magasratartott, menekülni vágyó, lehunyt szemű arcél. A fekete kar mozdulatlanná szorítja.
     LÉLEKBEN S LÉLEKBŐL kell megújulnunk. Le kell vetnünk magunkról vagy meg kell lazítanunk a környező fizikai világ nyomását, a félelmeinket, a szorongó rövidlátást, a lelkületünkkel össze nem egyeztethető törekvéseinket, amelyek gúzsba kötnek, a kisszerű és velejében maradi vonakodásokat, az ürességet, abba kell hagynunk unaloműző szórakozásainkat. Szórakozás, milyen ostoba, leplező fogalmat takar ez a szó; a „szór”, a szétszór igető mállott itt főnévvé. Te szétszórsz, de mindig akad ügyeskedő, aki összeszed; téged szed össze, miután pénzzé változtál, időtöltéssé, masszává és maszlaggá. Aki meg akar újulni, az összegyűjt. Aki összegyűjt, az tömörül. Aki tömörül, az ellenáll.
     „TERESZNYÉN LAKTUNK, a báró Waldbotték birtokán. Döngölt föld volt a padló. Télen vaskályhában fűtöttünk. Havas gyökérrel. Meg fával, amit apa lopott az uradalomból. Talán tizenegyéves lehettem. Egyszer apa azzal jött haza, hogy fel kell mennem a kastélyba valami üzenetért. Kicsíptem magam, lábat mostam, szandált húztam. Mire feltrappoltam, csupa por lettem újra. A kertész engedett be. Nagy, fehérre meszelt, oszlopos kastély. Vagy húszablakos. Te-jó-isten, milyen szép és egyszerű volt! Azt hittem, a fél falu elférne benne. Becsengettem. Te, van szaga a gőgnek.
     Az inas végigmért. Azt mondta, megkeresi a báró urat. Intett, várjam meg. Izgalmamban úgy értettem, hogy én keressem meg. Elindultam. Nagy szobába értem. Nyomasztóan gazdag zsúfoltság fogadott. A falakon, a mennyezeten is faburkolat. Szemben egy falat elfedő lovagkép. Tele páncélos vitézekkel, hegyes zászlócskákkal, dárdaerdővel, csillogó sisakokkal, címerekkel. Üvegcsillár, öblös fotelek. Beléptem egy hosszú szobába. Jobbról nagy könyvszekrény állt. Szemben egy zöldcsempés kandalló. A mennyezet fadíszeivel rám akart szakadni. A csend ropogott a fülemben.
     A kandalló fölött megmozdult egy alak és mintha azt mondta volna, kifelé! Lábam a szőnyeghez ragadt, a festett alak gyomrán kidudorodó mellvért vakított. Haja fehér csigákban sorakozott a füle fölött. Megfordultam volna, szaladtam volna az udvarra, de a rengeteg könyv vonzott.
     Már léptem is, amikor egy éles gyerekhang megállított: »Mit keres maga itt?« Kisfiú állt az ajtóban. Homlokában egyenesre nyírt szőke haj, orra fitos. Nyakában aranymakk függött. Kilencéves lehetett. Nálam kisebb, gyengébb. Hatalmasabb… Maga?
     A levegő közénk feszült, mint egy síkos, jeges tömb. Át akartam törni rajta. Jobbra-balra nyújtogattam nyakamat, hogy ellássak mellette, valami barátkozóféle vibrálás szaladt át az arcomon. Léptem feléje és már fogalmaztam a mondatot, hogy apa, az én apukám küldött ide hozzád, hozzátok, a báró…
     Nem ment.
     A behulló fény megsárgította a haját. Meg se moccant. Hangjából olyan parancsolás lökött felém, hogy most már én sem tudtam mozdulni.
     Te kisfiú vagy! Gyere játszani az udvarra. Nagy udvarotok van, én jól tudok békázni. Gyere ki innen!
     Lába mellett zsemleszínű gubancból lógófülű agárvizsla alakult ki. Pofabőrei fityegtek, farkával lustán legyintett. Ő is bámult. A kisfiú a kutya nyakára tette a kezét.
     Biztonságot keres ellenem? Hát szolgálni jöttem én ide?
     Ferenc, az öreg inas tuszkolt kifelé. Kezembe nyomott egy levelet, amit az a kisfiú adott át neki. Amikor szaladtam le a dombon, akkora düh szorongott bennem, hogy ha ott van a kisbáró, megdulakodom vele. Nem mondott semmit. Nem mondta, hülye, csiszlik, de ahogyan semmit sem mondott, az rettenetes volt. Kitárt kezeimmel csapkodtam a levegőt, levágtam magam egy almafa alá és bőgtem. Mit mondjak? Ez a néhány perc alámnyúlt és kirázott, mint egy dugig zsákot. Nem tudtam gyűlölködni, de kérlelhetetlen ellenfél lettem. Mi heten éhezünk, ők akár huszan dúskálnak. Mi dolgozunk, ők dolgoztatnak. Mi földtelenek vagyunk, ők hatalmas földet birtokolnak. Mi szenvedünk, ők szenvtelenek. Mi szeretünk, ők gőgösek, mi görnyedünk, ők büszkék. De hát miért? Ballagtam hazafelé. Attól a naptól kezdve tanultam; mondta nekem Pista barátom a hajókabinban, jó sörök mellett.
     EBBEN A LIM-LOMOKKAL elsáncolt és alkohollal, füvekkel fölpuhított szegénységükben egyedüli vagyonunk Jézus Krisztus, az istenfia, az Emberfia, a királyi Szegény. Aki azonban elég gazdag ahhoz, hogy magát a létezést bírja. Ezért joggal, isteni jogon mondja, mondhatja: Én – és senki, semmi más – vagyok az Élet.
     Egyetlen összetett szó. VILÁGHÁBORÚ. Azt a világot jelenti, amelyet elborít a háború. Brazil kávémunkások figyelnek fel s el kell fogadniok az új amerikai gyártmányú puskákat és elindulnak. Porosz gyárimunkások csizmákba bújnak, nyakukba akasztják az új géppisztolyokat és ők is elindulnak. A végtelen steppéken orosz traktor húzza a boronát. Leakasztják róla s páncéltörő ágyút tolnak a helyébe. Nyög a föld alattuk s barázdabillegetők ugrándoznak a recés keréknyomokban.
     Mulatt, ágyékgyékényes, laposorrú cukornádvágók ülnek fényes rohamsisakokban az ágyú mögé és elindulnak. Magyar paraszt nyomja be az ásót a rögök közé és fejcsóválva lép a mérce alá.
     Megfelel. Mehet. Begombolja a zubbonyt, megmarkolja a nyelesgránátot és ő is elindul. Frankfurti hidászok, spanyol villanyszerelők, olasz kőművesek, svéd villamoskalauzok hadai indulnak el és tartanak a világ megrettent közepe felé. Végeláthatatlan embertömegek hömpölyögnek szakadatlanul a rettenetes oltárhoz, száll a por, mely városokat borít be. Magukra hagyva álmélkodnak a kávéindák, a hídpillérek és a villanyoszlopok, a féligkész lakóházak és a vörös villamosok. A nagy csöndben először finom kattogással, majd a föld szíve felé markoló dörejjel elkezdődik a mészárlás. Egyetlen összetett szó.
     MIÉRT KOPOTT KI közülünk oly föltűnően a csönd, amely éppen arra való, hogy benne újuljunk meg, belőle táplálkozzunk? A csönd – többségünk szemében – hiba, áramszünet, defekt; „elakadt az ipse”. Mert aki sokat beszél, az tud. Annak van igaza; egy fenét. Épp ellenkezőleg. Aki már tud valamit, elkezd hallgatni. Talán, hogy végre meghallhassa, mit mormol a szíve. Az emberi szenvedések nagy szentje, akit ki tudja, miért neveznek „kis”-nek, Líziői Teréz ezt írja: az emberi szív megállíthatatlanul és titokzatosan mormol. A létezés mormol benne. Az önreflexió. A tudatos tudat. Az imádás. A bizonyság. A letompított segélykiáltás.
     Éppen ezért egyre kevésbé tudjuk, mire készül az az ember, akit megfosztanak a hatalmasságok attól a jogától, hogy a szíve mormolásáról szabadon számot adhasson. Az erőszaktól szenvedő ember szíve nem mormol, hanem csahol, mint a fölingerelt kutya. Békét akartok? Szelidítsétek meg a szíveket Jézus Krisztus békéjével, amit a világ nem adhat meg nekik.

„LEVEGŐT KÉREK! Én, kérem szépen, nem kérek mást! Nem kérek ünneplést, nem kérek gomb- és tűhegyeket! Nem kérek modern, szürkére mázolt, finommechnaikai gépeket, melyek percek alatt százezerszám ontják az apró, csillogó tűket! Nem kérek mosolyt, nem kérek finom gesztusokat, melyek mögött egészen hétköznapi közönségesség rejtőzik! Értik? Én nem kérek mást, csak egy szippantásnyi friss levegőt! Mert én, kérem szépen, egyszerűen utálom magukat! A halszemeiket, a sima képüket, a ravasz gondolataikat, az ereszkedő pocakjaikat! Én a levegőt szeretem! Értik? A jó, friss, láthatatlan levegőt!, kiabálta nagyokat gesztikulálva egy francia gomb- és tűgyári munkás a fehér asztal mögött terpeszkedő zsűri felé, amikor ünnepélyesen meghirdették, hogy ő Jean Patis, a munkás nyerte el a vadonatúj házi varrógépet a gyári tombolán… Mondatait harsány nevetés követte, mintha Patis végre egy formabontó viccet mondott volna… Nem viccet mondott Patis.
     MENNYI, MI egy ember ára? Isten. Nem hiszed? Ott van a mérleg: a feszület.
     GERENDÁN lóg az öreg halász hálója. Friss vízzel tisztítja le róla a moszatot. Farönkre ül s lassú, tempós csapásokkal felszeleteli a fehérhéjú fát. Pipára gyújt és morog. Most idemegyek, mert lassan belecsúsztatom a halat a forró zsírba, most meg szívom a hordócskát. Leül a lócára és kanalaz. Minden olyan természetes. Él a halász, elmúlnak évszázadok, a hóban mindig fickándozik majd egy-két ezüstös villanás. Este kiül az ég alá s begöndöríti pipafüstjével a csillagokat.
     Minden öreg halász valahogyan apostoli. Mire a tanítás szavai elcsöndesednek, átköltöznek a tanítókba, s a lényük válik tanítássá. A Mester a csöndjét is rájuk hagyta.
     JÉZUS tapintatosan szerette az embereket. Mértéktartóan, de elszántan. Nem szidta őket elkeseredetten, de nem is magasztalta idő előtt. Várt.
     Nem rajongott értük, de nem is dühöngött miattuk. Aki igazán szeret, attól türelmes, hogy független a legbensejében. Mégis parázslanak Jézus szavai a Hegyi Beszédben. De ez a parázslás fátyol mögötti. Nyílt elragadottsággal csak az Atyát szerette. Általa s Benne azonban mindenkit. Azonos. Utánoz- hatatlan. Egyetlen. Mindnyájunké.
     APA már keveri a meszet a téli tüzelőhöz. A szomszéd fuvaros, Kózer, ajtófélfára akasztott fenőszíján csattogtatja a borotváját. Anya dobálja a palacsintát. Hirtelen leteszi a sütőt. Közelről nézi a Szent Péter Bazilika képét, amit a konyha- szekrény ajtósarkába tűzött. Szeméhez kapja a kötényét és tovább dobálja a palacsintát… Nem kell többet mondani róluk. Az apáink és az anyáink, mint az anyaföld.
     AZ ANYAFÖLDET fölássák, koncként lehasítják, elhordják, elherdálják, szétlövik, magot vetnek belé, rothadásnak van kitéve, eső áztatja, nap süti, barna rögeit porrá omlasztja az idő, az olvadó hó sárrá dagasztja – anyaföld marad. Szüleink, mint a magok, beléforgatva. Földdé lettek, gyümölcsöt hoznak, mint ásó nyomán a humusz, elbarnulnak. Mégis tovább élnek bennünk. Magunkkal visszük a nevetésüket, a szerelmes fiatalságukat, a lassú öregedésüket, az arcukat, az arcukat, az arcukat.
     Mennyire hasonlítanak egymásra a szüleink. Ha nem volna más, amiért becsülhetnénk egymást, ez az. Növekvő törékenységünkön egyre élesebben üt át az arcuk. A lényük. S amikor majd darabokra hullunk, mint a megdobott üvegtábla, hirtelen közvetlen közelről ismét néven neveznek minket.


Vélemény, hozzászólás?